2017. március 27., hétfő

12. Fejezet

 Oh, look, végre idefújt a szél! Nos, szóval nagyon röstellem hogy ennyi ideje nem volt semmi friss, se hír a blogon, maradjunk annyiban hogy az élet rettenet módon felpofozott, és rengeteg olyan dolog ért, ami miatt a fizika és mentális egészségem is megsemmisült. Pár hete tüdő, homlok és arcüreg gyulladással feküdtem itthon két hetet, most pedig a mentális egészségemet óhajtanám helyre raknia  vadaskert Alapítványnál. Sajnálatos módon már nem volt más "gyógymód", jelenleg önismereti tréningre járok azért hogy a szorongásom (amely mára már addig fajult, hogy néha nem merek bemenni egy boltba vagy osztályterembe) valamennyire eltűnjön, és ne lógjon a súlya a nyakamon.
Szóval igen, lassan kezdek visszatérni bloggerre és az életbe is, de egy nagyon hosszú folyamat az, amin most végig megyek, ezért kérek minden olvasót hogy legyetek türelemmel, én próbálok jelen lenni, de az erőltetésből sosem fog semmi jó születni, tehát inkább jobb várni. Nem tudom megmondani mikor lesz a következő rész, de remélhetőleg nem egy hónap múlva kerül ki. Köszönöm azoknak, akik kitartottak, és remélem, hogy nem vesztettétek el a hiteteket bennem.
Ravenna

    ------------------------------------------------------- 
Csendesen ültem egy fa alatt, miközben néztem, ahogyan a srácok bohóckodnak. Nem volt kérdés, hogy ide is hozzák a kamerákat, és hogy felveszik azt, ahogyan az állatkertben trollkodnak. Egy halovány mosollyal az arcomon figyeltem őket. James éppen Aleks valamelyik offenzív poénján nevetett hangosan, Trevor és Joe pedig a kamerákat tartva próbálták vissza tartani a kuncogást. Jól szórakoztak, és ezt ha látásból nem is, de hallásból biztosan kivette az ember. Én magam egy kis nyugalomért hagytam őket ott pár perc erejéig, de vigyázó tekintetem rajtuk tartottam, akár egy anyamadár a fiókáin. De a viselkedésüket persze más nem tolerálta annyira, mint mondjuk én, nem egy szülő riadtan húzta magához a gyerekét, ahogyan megpillantották őket, már a kamerák miatt is rosszat sejtettek. Pedig a srácok a légynek sem akartak ártani, sőt, imádták a gyerekeket egytől egyig, különösen Joe, aki már James és Aleks kutyáit is a lányainak tekintette. Joe maga volt a gyermek közöttünk, ami azt illeti. Mindig mosolygott, barna fürtjei pedig már a vállait verdesték. Lusta volt bejelentkezni a fodrászhoz, így a lobonca csak nőtt és nőtt, de mentségére szóljon, jól állt neki a hosszabb fazon, és rendben is szokta tartani, így még igénytelennek sem nézett ki vele.

     Az én eszem azonban Tomon járt. Keveset beszéltünk, neki mindig dolga volt. De legalább hívott, még akkor is, amikor a felhők gyülekeztek a feje felett. De aggódtam. A hangja minden egyes alkalommal egyre bágyadtabb és megtörtebbé vált, én pedig egy idő után mondtam, hogy inkább csak írjon, nem akarom én is tovább fárasztani, és ha nagyon fáradt, akkor pihenjen inkább, és ne rám pazarolja azt a kevés idejét, amennyije van. De úgy tűnik, rosszul válogattam meg a szavaimat, amikor ezt mondtam neki, mert megharagudott rám, vagy ha nem is a harag, de a sértődöttségszólalt meg belőle. Idegesen mondta, hogy nem fáradt, és hogy ne emiatt aggódjak, és ne foglalkozzak vele, rendben lesz. Egy kisebb veszekedés alakult ki köztünk, végül ő tette le, nem harcolt tovább. Merem azt hinni, hogy azért, mert nekem lett végül igazam. De azóta nem beszéltünk. Szinte már biztos voltam benne, hogy el se jön, noha megígérte. De inkább otthon pihenjen, minthogy itt bohóckodjon, ami azt illeti. Én voltam a rossz, hogy alapból elhívtam, mikor tudtam, hogy így is annyi dolga van. Nem kellene neki még egy örök búskomor fiatal nő, és egy csapatnyi megnőtt gyerek társasága.

   – Kiállhatatlan vagy, Wilson – dorgáltam meg magamat csendesen, majd lehajtottam a fejem, hátradobtam a hajam, és lófarokba kötöttem azt. A telefonom kijelzője segítségével megnéztem, hogy hogyan festek, majd gyengén magamra mosolyogtam. –  Élvezni fogd te Tom nélkül is – győzködtem magam, majd felpattantam, és a srácokhoz visszasétálva lekaptam Jamesről a sapkáját, és felborzoltam a haját.
   – Na, mire várunk? – kérdeztem felvéve a rám igencsak méretes fejrevalót.

   – Arra hogy Aleks abba hagyja a fuldoklást – bökött James a legjobb barátjára, aki éppen össze görnyedve állt és fájdalmasan szuszogott.

   – Ki vágta tökön? – kérdeztem egy sóhajjal és elkezdtem simogatni Aleksandr hátát, hátha segít. Nem voltam férfi, így fogalmam sem volt, hogy milyen fájdalmakat kellet átélnie, de a hangok alapján, amiket kiadott biztos voltam benne, hogy nem lehet kellemes az élmény.

   – A gyomromba lökte őket – egyenesedett fel, majd össze húzott szemekkel mutatott Trevorra, aki egy szende mosollyal úgy tett, mintha nem is ő lett volna a ludas.

   – Miket? Tudod mit, ezt nem kellet volna megkérdeznem – emeltem fel gyorsan megadóan a kezeimet, majd elindultam a bejárathoz, hogy megvegyem a jegyeket, a csürhe pedig jött utánam. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy óvó néni. Esküszöm azon voltam, hogy megkérjem őket arra, hogy fogják meg egymás kezeit, hogy ne vesszenek el, de inkább nem erőlködtem.

A formámat hozva sikerült leszakadnom tőlük úgy öt perc után. Ők gyors léptekkel haladtak, egyik lábuk ott volt, másik itt, szinte szaladtak. Én pedig lassan lépdeltem, hátam mögött csuklómat megfogva nézelődtem türelmesen. Egy ideig még próbáltam tartani velük a lépést, de egy idő után inkább felhagytam vele, és a saját komótos tempómban folytattam az állatkert nézést. Persze egyből a kedvenceim felé vetettem az irányt, megérkezve az Afrika részhez egyből meglátogattam a hiénákat, akik lustán hevertek az árnyékban, és vagy aludtak, vagy pedig ásítoztak. A szavanna tisztítói, akiket mindenki gyűlöl, én meg itt gyönyörködöm bennük. Otthon is lehetnék, de azt nem élvezném ennyire. Egy icipicit megérte kijönni.

Talán öt percre támaszkodtam a korláton, amikor valaki hátulról nekem jött, emiatt pedig majdnem egy fejest dobtam a kifutóba. Idegesen fordultam meg, mire egy ismerős arcot pillantottam meg. Alig ismertem meg így hirtelenjében, aztán azonban kedvem támadt volna összetörni a csini kis napszemcsijét.
   – Sokat késtem? – kérdezte, miközben lejjebb tolta a szemüvegét, és kék szemeivel az enyéimbe tekintett. Aztán gyorsan vissza is rakta a helyére, majd mint egy üldözött vad nézett hol jobbra, hol balra. Nem telet sok időbe hogy rájöjjek, miért viselkedik így. Nem egy kamerás ember kezdett el megjelenni a sarkon, kopó módjára kerestek és fényképező gépeiket görcsösen tartották, és  mindegyikük ujja a felvétel készítés vörös gombján pihent. Szóval a paparazzi még egy állatkertbe is követi Tomot.
   – Gyere – motyogtam, majd gyors léptekkel megindultam, és a közelben lévő Tropicariumba húztam a színészt. Ott, pedig gyorsan egy sarokba toltam.
  – Vedd fel ezt – vettem elő a táskámból gyorsan egy baseball sapkát, és egy pulóvert. – Ne aggódj, unisex – hadartam, amikor Tom érdeklődve szemlélni kezdte az utóbbit.
  – Biztos, hogy ez segíteni fog? – pislogott, majd egy kis hezitálás után felvette a darabokat. – És most? – nézett a szemeimbe tanácstalanul.
  – Púposítsd fel a hátad egy kicsit, és próbálj meg bicegni, miközben kimész. Én hamarosan megyek utánad. Csak menj ki – motyogtam gyorsan, és csendesen néztem, ahogyan Tom kilép. Én gyorsan felfogtam a hajam, és a fejemre húztam a pulcsim kapucniját. Tudtam, hogy engem nagyobb valószínűséggel vesznek észre, már ha észrevesznek. Mint egy gyík, gyorsan csúsztam ki az ajtón, amit szinte csak egy apró résnyire nyitottam, majd elindultam egy irányba. Nem láttam fotósokat, egyelőre. Őszintén, fogalmam sem volt róla hogy én miért is öltöztem át, elvégre nem is engem kerestek. Hát, ha már beolvadást játszunk, akkor csináljuk párban, nem igaz?

Pár kanyar után újra megpillantottam Tomot, paparazzik nyomát továbbra sem láttam. Gondolom az állatkert gondozói észrevették őket, és távozniuk kellet. Vagyis, remélem, hogy ez történt. Érdekelődve csörtetem mellé, majd mosolyogva konstatáltam, hogy Tom milyen érdeklődéssel nézi a zsiráfokat. Akár a gyerek kölykök nézik a fagyiskocsit, olyan mosollyal nézett maga elé.
  – Mik voltak ezek az utasítások, hmm? – szólalt meg hirtelen, felém fordulva, én pedig egy kissé megrezzentem.
  – Még régen olvastam egy ilyen kém könyvet. Abban volt az, hogy az emberek, ha nyomoznak valaki után, akkor nem az arcot nézik, hanem a színeket, amiket viselt. Gondoltam, ha felveszed a neon–pink pulcsit és kicsit máshogy jársz, talán elhagyod őket – vontam vállat, de be kell, hogy valljam, magamban nem kis büszkeséget éreztem, hogy tényleg bevált. Én végül is nem hittem, hogy működni fog. Szerencsére tévedtem.
  – Te, és a kémkönyvek? Ma is tanultam valamit – vette le a napszemüvegét, majd a tokjába rakva bedobta a zsebébe. – Na, gyere ide. Remélem nem haragszol, hogy késtem – vont a mellkasához, én pedig morogva oda is bújtam hozzá.
  – Azt hittem, hogy el sem jössz. Sajnálom, amit mondtam a telefonba, nem akartam durván hangzani – húzódtam el miközben lesütöttem a szemeimet. Tom azonban lágyan megemelte a fejem, és a szemeimbe nézve megsimogatta az arcom a hüvelykujjával.
  – Tudod, hogy nem tudok rád haragudni.
  – De tudsz. Amikor a forgatáson példá...
  – Jó, azt az egy alkalmat leszámítva. Az is azért volt, mert felelőtlen voltál. Jesszusom, bajod is eshetett volna! – Tom visszagondolva a forgatáson történő balesetre egyből gesztikulálni kezdett kezeivel, én pedig mosolyogva megráztam a fejemet.
  – Nézd, le kellet szedni azt a kábelt, vagy másnak esik baja – magyarázkodtam, de feleslegesen, Tom ugyanis még mindig azon dolgokat sorolta, amelyek megtörténhettek volna velem. – Jól van, jól van értem. De nem történt semmi komolyabb, csak a karom sérült meg egy kicsit – zártam le gyorsan, még mielőtt túlságosan is belemerült volna a múltba.
  – Oké, oké. Nos, my lady, mehetünk és megnézhetjük az okapit? Tudom, hogy imádod őket – hajolt meg egy mosollyal az arcán, és a kezét nyújtotta, én pedig persze el is fogadtam. Nevetgélve indultunk meg tehát a fél zsiráf, fél zebra szerzetekhez.

Több mint három órán át barangoltunk az állatkertben. Nem igazán volt célunk, csak mentünk, amerre a lábunk vitt, össze–vissza. Egy ponton sikeresen el is tévedtünk, de szerencsénk volt; James és a többiek nem sokkal később megjelentek, így megmentettek minket.
  – Áh, James, jó újra látni – rázott Tom kezet a bátyámmal, majd a többiekkel is megismerkedett. – Fáradtnak tűntök. Gondolom titeket is így lefáraszt egy felvétel – kuncogta Tom, mire Aleks csak legyintett.
  – Igazából csak rájuk uszítottam egy csapatnyi emut. És aztán nem engedtem ki őket az állatsimogatóból.
  – Ez átlagos kaland náluk? – fordult felém Tom, mire én bólintottam. Ez még az átlagosnál is átlagosabb volt hozzájuk képest.
  – Amúgy lassan zár az állatkert, mennünk kellene – nézett Trevor az órájára, majd kikapcsolta  a kamerát. Nincs több kamera mára. – Valaki tudja, merre kell menni? Nem akarok itt éjszakázni.
  – Én tudom az utat – szólalt fel James. – Itt jobbra, majd egyenesen – indult meg, mi pedig készségesen követtük. Nem mintha lett volna más választásunk.
  – Mikor is mész haza, Angliába? – érdeklődött Tom hirtelen, én pedig az ajkaimba harapva gondolkozni kezdtem.
  – Azt hiszem, két hét múlva, de lehet kevesebb. Nem emlékszem. Miért érdekel?
  – Csak szeretnélek elhívni egy vacsorára majd, ha én is otthon leszek. Persze, ha benne vagy – hadarta, én pedig egy röpke pillanatig megtorpantam. Jól hallottam? Tom elhívott egy vacsira? Abban a szent pillanatban én voltam a világ egyik legboldogabb nője. Csak nagy nehezen tudtam visszafogni, hogy ne kezdjek el lányosan ugrálni és sikoltozni. De inkább gyorsan csak Tomhoz bújtam, és megöleltem a karját–
  – Persze, hogy benne vagyok. Tudod, hogy nem tudok neked nemet mondani – kuncogtam halkan. A színész pedig lehajolt, és egy lágy csókot nyomott homlokomra, én pedig még percekkel később is éreztem ajka forró nyomát.
Csak a sors ne változtassa az álmomat rémálommá, mint mindig teszi. Csak...most az egyszer ne.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Lesújtottan hallom, milyen nehéz időszak áll mögötted, remélem, jobban vagy már. Sok erőt és kitartást kívánok a belső poklod legyőzésére, és figyi, ha csak dumálni szeretnél valami magamfajta bolonddal egy kicsit, nyugodtan keress meg, azt hiszem, be is jelöltelek már facebookon, vagy olyan béna voltam, hogy nem téged támadtalak meg? Jaj.
    A tény ugyanakkor nem változott, hogy a történet még mindig nagyon jó és Ravenna irtó klassz csaj. A fiúkat is csípem, igazi színfoltjai a történetnek :D És hát Tom... kíváncsian várom, hogy kiderüljön, mi sül ki a randijukból, remélem nem lesz túl nagy kavarodás, mindketten megérdemelnének már egy kis happinesst :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, elnézést kérek hogy csak most írok, eléggé össze-vissza áll a fejem mostanság xD. Amúgy nem hiszem, hogy bejelöltél volna, vagy ha igen, akkor lehet hogy elutasítottalak véletlen, mert szokásom mostanság mindenkit nem elfogadni :"D. De ha még egyszer bejelölsz, akkor elfogadlak!

      A fejezet már megírás alatt van, lassan de biztosan kész is lesz és végre és annyit mondok hogy "pamacsos és puha" lesz. >:3

      Törlés

A blogról való bármilyen jellegű lopás következményeket von maga után! || Mischief and Blood, Born Into Revolution