2016. november 12., szombat

10. Fejezet

Nos, tartozom egy rohadt nagy elnézéssel a hatalmas késés miatt, és ennek tetejében a fejezet még rövidke is. Az utóbbi időm egy része azzal telt, hogy az angol OKTV-re tanultam ezerrel, ez pedig jövőhét Hétfőn esedékes, tehát kívánjatok sok sikert nekem. A részt igyekeztem jól megírni, de ennek ellenére eléggé ingadozó lett minőség tekintetében. Rengetegszer estem neki újra és újra, minden egyes alkalommal rosszabb lett, így egy ponton megálltam, az állapotomnak megfelelően megírtam, és ez lett belőle. A következő fejezet is ilyen rövidebb, 2000 szavas fejezet lesz, ezt ezért tudom, mert már előre megírtam nektek. Valamint mostantól a fejezetek megjelenése két hét egy egy hónap között tehető, mert nagyon az iskolára kell koncentrálnom, hiszen már számítanak azok a bizonyos pontok. Észre vehetitek, hogy végre elkezdtem rendesen tagolni a szöveget, amit eddig nem tettem, igyekszek vissza menni az előző fejezetekre és feljavítani őket, hogy tudjátok, olvashatóbbak legyenek.
Ettől függetlenül azért remélem, hogy tetszik nektek. Jó olvasást kívánok.
 --------------------------------------------------------

   Fáradtan hullottam le egy kanapéra, noha csak szinte most kezdődött a nap. Nem voltam a toppon az utóbbi időkben. De azért is bejártam dolgozni, hiszen most zajlott az utolsó hete a forgatásnak, nem hagyhattam ki az utolsó perceket. A balszerencse, mint valami féle vadállat üldözött, és megkeserítette ezeket az utolsó napokat is. Egy héttel ezelőtt fennakadtam az egyik dróton, melyet reflexből megpróbáltam elszakítani, mire az belevágott a karomba, húsig. Az én idiótaságom miatt most pedig nem tudtam használni a bal karomat rendesen, hiszen az vastag kötésbe volt burkolva, a megerőltető mozdulatok pedig egyből egy tompa, de hosszan tartó fájdalmat okoztak. A másik pedig a megfázás volt, ami érzéseim szerint már régebb óta megvolt, de lappangott konokul, csak most mutatta meg magát. Láz, fejfájás és hányinger szent hármassága lengette a kaszáját fejem felett. Ennek tetejébe jött az is, hogy Mia és Jessica most vették fel a film utolsó jeleneteit, melyektől még jobban kerülgetett a rosszul lét. Nem nagyon bírtam a vér látványát, sem a halálét, még mikor meg volt játszva, akkor sem. Amikor színházba járok, akkor is szokásom megkönnyezni ezeket. Nem tudtam ott lenni, és végig nézni, ahogyan a két barátnőm öli egymást, helyette csendesen betelepedtem az egyik kibérelt kocsiba, ahol meleg is volt, és csend is, és itt töltöttem az időm nagy részét. Számolgattam, ide oda rakosgatva a papírokat néztem a költségvetést, miközben gyanakodva felhúztam a szemöldökömet. Valahol elcsúsztunk egy kicsit, és ennek okát kerestem. De a fejem kegyetlenül lüktetett, szemeim előtt összefolytak gyakran a számok, végül inkább vissza rendeztem utolsó erőimmel a kupacot, hogy amikor jobban legyek, folytathassam, majd kidőltem oldalra a kanapén.

     Hirtelen Kellyre tekerődött a figyelmem, ahogyan ott hevertem, és egy nagyot nyeltem. Hiányzott már, de mintha a föld nyelte volna el, nem válaszolt egy ideje, én pedig aggódtam.
     Lehunytam a szemeimet, és próbáltam valami jó dologra gondolni. Erre hopp, Tom jutott eszembe. A szemei, és az apró mosoly ráncai, melyek akkor jelentek meg, mikor fülig ért a szája, az általában kócos haja, és a gondolat, hogy mennyire jól állnak nekik a fekete fürtök. Igaz, hogy paróka volt csupán, amit mostanság non-stop viselt, de nem bántam volna, ha megnöveszti újra ilyen hosszúra a haj koronáját. Végül morogva felültem, és megcsipkedtem az arcomat óvatosan. Nem akartam rá gondolni. Nem azért, mert megbántott, nem azért, mert idegesített, hanem azért, mert a szerelem szindrómájának jeleit kezdtem el felfedezni magamon. Már pedig az nem a legszerencsésebb, ha az ember egy olyan valakibe szerelmes, aki szinte mindig dolgozik, és utazik. Közel volt, mégis távol, tudod, hogy van, létezik, de megfogni, mellette lenni azt nem igazán tudsz. Másrészt, a szerelem nem volt az én műfajom. Mindig rövidet húztam benne, sosem voltam az a hű de nagyon határozott nő az ilyen kapcsolatokban, hagytam, hogy irányítsanak, nem mertem igazán kiállni saját magamért, de hiába próbáltam változtatni, nem sikerült sohasem. A férfiak iránt érzett tiszteletem gyakran csapott át tőlük való félelembe, Kelly szerint ezt kikellene kutatnom, vagy talán elmenni vele agy kurkászhoz. Sokat kutattam magamban, hogy vajon mi okozta ezt a néha előjövő félelmet, de nem jutottam sehova, mindig minden út ugyan oda vezetett vissza; a tudatlanság gödrébe. Apám jó ember volt, sosem volt erőszakos, se hirtelen haragú, sőt, megkockáztatom, hogy anya volt az, aki inkább erősebb volt, mikor gyermeket kellet nevelni, és mikor meg kellet megmondani, hogy ez rossz, ezt ne csináld, nem szabad és még sorolhatnám. James egyértelműen anyára ütött ebben. Talán a piszkálódások miatt van az egész, hogy félek a férfiak egy részétől. Vagy nem. Furcsa egy dolog ez. Az ember, ha lelkileg beteg általában tudja, hogy beteg, de gyakran nem tudja megmondani, hogy miért. Mindig is tiszteltem emiatt a pszichiátereket. Megtudják állapítani egy vadidegenről, hogy mi az, amely a szívét nyomja, pedig nem is feltétlen ismerik a páciens előtörténetét. De úgy gondolom, hogy ehhez a munkához is érzék kell, mint annyi mindenhez. Talán elmegyek egyhez, ha hazaértem. Talán.
 
     Aztán a bátyámra gondoltam, egy halovány mosollyal. James műtétje kiválóan sikerült, az orvos szerint sikerült nagyon hosszú távra rendbe hozni James gerincét. Ez volt a legnagyobb örömöm jelenleg. James most is nálam lakott, végül megbeszéltük, hogy az itt tartózkodásom vége felé lelép, majd ha én is megvagyok itt, haza utazok Coloradóba. Természetesen nem szóltunk az apartman tulajának, hogy lett még egy lakó. Vagyis, én szóltam volna, az ilyen ügyekben becsületes szoktam lenni, de James megállított, így hát az lett, amit ő mondott. De megmondtam neki, hogyha lebukunk, akkor ő fizeti a részét. Reméltem, hogy éppen pihen otthon, nem pedig rohangál, de őt ismerve, bármelyik lehet.
 
     Mikor nyílt az ajtó érdeklődve fordítottam annak irányába a fejem, és egy kutya szemeinek az érdeklődésével pislogtam, majd elmosolyodtam.
   - Ennyire élvezel jelmezben járkálni, vagy csak mindenki elfoglalt, és nem tudják leoperálni rólad? - kérdeztem mosolyogva, miközben Thomas csak legyintett. Szóval az utóbbi. A férfi komótosan cammogott hozzám, majd leült mellém, és lehunyta a szemeit. El sem tudom képzelni, mennyire fáradt lehet. Egész nap sürögni-forogni, minden egyes jelenetet újra és újra venni, ameddig el nem készülnek azok a bizonyos képkockák. Aztán a smink is. Órák kérdése, mire felrakják, és ugyan ennyi, mire levakarják a bőrűkről. Színésznek lenni csak kevésnek kifizetődő, hiszen annyi baj van vele, ráadásul sokan nem is értékelik őket, de Tom és a lányok a szerencsésekhez tartoztak. Nekik már volt nevük a szakmában, a pénz miatt így már nem igen kellet aggódniuk, ugyan akkor kétszer annyi nyomás nehezedett rájuk. Olyan nyomás, ami alatt egy magam fajta össze roppanna.
     - Hamarosan vége lesz. Már csak a mai nap, és a holnapi, aztán mehetünk haza. Otthon pihenhetsz - dörzsöltem meg finoman a vállát, mire elmosolyodott.
     - Bárcsak, de sajnos nem így működik. Ahogy itt végeztem, mehetek össze-vissza, hogy promózzam az éppen aktuális filmeket. Élvezem, csak hamar belefárad az ember - fújtatta nyugodtan, majd rám mosolygott, álmosságtól nehezedő szemhéjakkal. - Meg hiányozni fogsz. Nem lesz kit felvidítanom minden nap, és hiányozni fog az is, hogy valaki így igya a szavaimat, mint te - lehajtottam a fejem, kislányosan a hajammal próbáltam rejtegetni az arcomra osonó pírt. Jól esett. Főleg az, hogy azt mondta, hogy hiányozni fogok neki.
     - Te is hiányozni fogsz nekem. Nem lesz akkor kit nagypapának hívnom - kuncogtam Tom vállára hajtva a fejem, mire ő is elnevette magát.
     - Tudod, most hogy belegondolok, nem kell megszakadnia köztünk a kapcsolatnak. Meg van mindkettőnknek egymás mobilszáma, e-mailje és címe is, boldogíthatjuk egymást továbbra is. Már ha akarod - dörmögte a fülembe, mire libabőrössé váltam. Gyengém volt az, ha egy férfi a fülembe suttogott, vagy abba beszélt. Egyszerre volt titokzatos és vonzó a szituáció számomra.
     - Úgy se hagyjuk a másikat békén. Már előre várom, hogy éjfélkor megint elküld minden egyes pillanatát annak, ahogyan a teát csinálod- forgattam meg szemeimet, vissza idézve a múlt heti eseményt. Még nem aludtam, Jamesnek rohangáltam fel és alá, de a telefonom folyamatosan jelzett, én pedig kénytelen voltam megállni, és minden egyes alkalommal megnézni minden egyes kép fájlt, amivel Tom elhalmozott. Igen, kikapcsolhattam volna a telefont, de titokban azért élveztem a helyzetet. Végül is csak négy órába telt, hogy elrendezzem James dolgait. De megcsináltam, és ez a lényeg!
     - És te? Tudod, mit csinálsz ezután, hogy a forgatás lecsengett? - nézett le rám Tom, miközben kisöpört egy pár kósza tincset az arcomból.
     - Haza utazok Littletonba, és egy hónapot otthon töltök a srácokkal. Aztán megyek vissza Angliába, és most, hogy végre virít valami az önéletrajzomon, mint munkatapasztalat, talán alkalmaznak is valahol. Vagy mehetek vissza pincérkedni a kávézóba. Remélem, hogy az előbbi - fújtam ki a levegőt, majd megpaskoltam Tom mellkasát, és adtam neki egy szoros ölelést. Úgy éreztem, hogy most muszáj adnom, és nem fogadnom. Sok minden megváltozott bennem az itt töltött idő alatt, és a jó irányba. Bár most is gyakran a negatív dolgokon járt a fejem, sokkal lazább voltam, és jobban örültem a jónak, mint eddig bármikor is. Elkezdtem igazán megbecsülni azt, amelyet úgy hívnak, hogy boldogság.
     - Bízok abban, hogy találsz magadnak neked való állást. Ha nem, akkor pedig fordulj hozzám, én segíthetek, tudod. - Tom szavaira összeszorítottam a fogaimat, és morcosan néztem rá. Minden egyes alkalommal a leggyengébb pontomba vág, amikor ezt mondja.
     - Tom, nem kérek segítséget. Megoldom magam is.
     - Még mindig szégyellsz segítséget kérni? Ravenna, ez nem gyengeség, csak fogadd el.
    - Nem akarom. Úgy neveltek, hogy a saját lábamon álljak, és én legyek az, aki segít másoknak. Nem fordítva - forgattam meg a szemeimet, majd lenyugtatva magam bocsánatot kértem a színésztől.

     Hirtelen a stáb egyik tagja dugta be a fejét sunyin, és Tomra nézett. Persze, hogy őt keresték. Szó nélkül állt fel és indult el, már szavak nélkül tudta, hogy mikor kell mennie. Én pedig újra egyedül maradtam. Tanácstalanul kopogtam az ujjaimmal a kanapén, majd elővettem a mobilom, és megpróbáltam felhívni Kellyt. Hetek óta nem vette fel, én pedig okkal féltem, hogy hatalmas baj van. Először, mivel késő órákban hívtam gondoltam, hogy akkora baj nem lehet, biztosan alszik. Aztán másnap sem reagált semmire. Se hívásra, se e-mailre. Mintha elnyelte volna a föld, ez pedig nem rá vallott. Ha történt valami, akkor tudnom kell róla! Ilyenkor kellene mellette lennem, segíteni őt, ahogyan ő is sokszor talpra állított engem. Erre mit csinálok? Ülök és unatkozok, ráadásul még egy teljes hónapig még nem megyek haza. Árulónak éreztem magam, és szörnyű barátnak, és ami a legrosszabb, tehetetlennek. Idegesen pötyögtem újra és újra be a számot, hátha elírtam. De semmi.
     - Gyerünk Kelly - mondtam magamban gyengén -, kérlek, vedd fel. Féltelek. - De nem válaszolt továbbra sem. Nem tudtam mit tenni, mint ülni és várni, hátha történik valami. De semmi. Eltelt a nap, miközben az összes jelenet lejátszódott a fejemben arról, hogy milyen szörnyű dolgok történhettek vele. Csak Guillermótol köszöntem el, és amilyen gyorsan csak tudtam, haladtam az apartman felé. Otthon pedig ledobva mindent elkezdtem remegni. Fel alá járkáltam, miközben azon gondolkoztam, hogy mi történhetett. Végül felkaptam a laptopot, és Facebookon néztem rá Kellyre. Az oldal szerint mindössze két órája volt csak offline, így egy pillanatig fellélegeztem. Ezek szerint akkora nagy baj nem lehet. De akkor miért nem veszi fel? Éppen azon voltam, hogy újra rácsörögjek, mikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Gyanakodva pislogtam annak irányába, tudtommal nem vártam vendéget. Vagy vártam, csak elfelejtettem? Basszus.
  Szinte tigrisugrásokkal vetettem magam az ajtó elé, és ki sem nézve nyitottam ajtót, a telefont még mindig a kezembe szorongatva.
     - Rám hoztad a szívrohamot, tudod? Köszönés nélkül eltűnni, mint egy kósza árnyék. Ne csinálj ilyet többé. - Remegő lábakkal néztem fel a haragos férfira, aki kék szemeivel egyszerre dorgált, és nyugtatgatott. Vonásai nem akartak lágyulni, én pedig összehúztam magam. Nagyon haragszik? Szó nélkül hátráltam be a szobába, Thomas pedig lassú léptekkel jött utánam. Folyamatosan tartotta a szemkontaktust, én pedig hiába próbáltam azt megtörni, nem tudtam. Mint egér, ki a kígyóval szemez, tudtam, hogy most a mérges agyarak belém állhatnak bármely pillanatban. - Érthető voltam? - Tom hangja kiismerhetetlenné vált. Egyszerre volt aggódástól átitatott, de a düh morajlása is ott lebegett, és táncolt hangszálain. Mit tehettem volna?
     - Érthető - böktem ki öt perc remegés után, Tom pedig hozzám lépet és szorosan magához ölelt, én pedig megkönnyebbülten fúrtam mellkasába az arcomat. Mint mindig, most is kellemes, tea illatot árasztott a teste, megfűszerezve egy csöpke vanilliával.
     - Nem akartalak megijeszteni. Tényleg nem. Csak nem szokásod szó nélkül eltűnni. Mind azt hittük, valami baj van, Guillermo pedig mondta, hogy rossz formában voltál, mikor elköszöntél tőle, így rosszra számítottunk. Csak arra kérlek, hogy szólj legközelebb, oké? - duruzsolta a szavakat, szép sorjában. Én balga pedig bólogattam. Igaza volt.
     - Mi van itt? - jelent meg James hirtelen ásítva, majd ahogyan meglátta Tomot, megrándultak arc izmai, majd el is ernyedtek, és egy halovány, de veszélyes mosoly ült ki az arcára. - Áhhh, vendégünk van Ravenna, és nem szólsz? - lépett mellénk, én pedig kihátráltam, és vegyes érzelmekkel néztem a két férfit, ahogyan méregetik egymást. Végül Tom nyújtotta kezét először.
     - Tom Hiddleston. Ravenna már sokat mesélt rólad - mosolygott ártatlanul, James pedig lassan, és kimérten fújta ki a levegőt.
     - James Wilson. Imádom a munkásságod, ha lehet így mondani - rázott kezet James Tommal derűsen, én pedig inkább leültem, úgy lestem a kettejüket. James nem tűnt túlságosan gyanakvónak, ami jót jelentett. Nem mintha lenne mire gyanakodnia, de hajlamos volt arra, hogy beleszóljon abba, kikkel barátkozok, és a véleményét nem rejtette sosem véka alá, volt már rá példa, hogy az illető szeme láttára mondta el nekem, hogy mit gondolt a másikról. De ez most elmaradt, sőt! James elrabolta tőlem Tomot, ketten elfoglalták az egyik kanapét, majd ott vitatkoztak. De őszintén, nem bántam. Én voltam a legboldogabb, hogy kijöttek egymással.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A blogról való bármilyen jellegű lopás következményeket von maga után! || Mischief and Blood, Born Into Revolution