2017. március 27., hétfő

12. Fejezet

 Oh, look, végre idefújt a szél! Nos, szóval nagyon röstellem hogy ennyi ideje nem volt semmi friss, se hír a blogon, maradjunk annyiban hogy az élet rettenet módon felpofozott, és rengeteg olyan dolog ért, ami miatt a fizika és mentális egészségem is megsemmisült. Pár hete tüdő, homlok és arcüreg gyulladással feküdtem itthon két hetet, most pedig a mentális egészségemet óhajtanám helyre raknia  vadaskert Alapítványnál. Sajnálatos módon már nem volt más "gyógymód", jelenleg önismereti tréningre járok azért hogy a szorongásom (amely mára már addig fajult, hogy néha nem merek bemenni egy boltba vagy osztályterembe) valamennyire eltűnjön, és ne lógjon a súlya a nyakamon.
Szóval igen, lassan kezdek visszatérni bloggerre és az életbe is, de egy nagyon hosszú folyamat az, amin most végig megyek, ezért kérek minden olvasót hogy legyetek türelemmel, én próbálok jelen lenni, de az erőltetésből sosem fog semmi jó születni, tehát inkább jobb várni. Nem tudom megmondani mikor lesz a következő rész, de remélhetőleg nem egy hónap múlva kerül ki. Köszönöm azoknak, akik kitartottak, és remélem, hogy nem vesztettétek el a hiteteket bennem.
Ravenna

    ------------------------------------------------------- 
Csendesen ültem egy fa alatt, miközben néztem, ahogyan a srácok bohóckodnak. Nem volt kérdés, hogy ide is hozzák a kamerákat, és hogy felveszik azt, ahogyan az állatkertben trollkodnak. Egy halovány mosollyal az arcomon figyeltem őket. James éppen Aleks valamelyik offenzív poénján nevetett hangosan, Trevor és Joe pedig a kamerákat tartva próbálták vissza tartani a kuncogást. Jól szórakoztak, és ezt ha látásból nem is, de hallásból biztosan kivette az ember. Én magam egy kis nyugalomért hagytam őket ott pár perc erejéig, de vigyázó tekintetem rajtuk tartottam, akár egy anyamadár a fiókáin. De a viselkedésüket persze más nem tolerálta annyira, mint mondjuk én, nem egy szülő riadtan húzta magához a gyerekét, ahogyan megpillantották őket, már a kamerák miatt is rosszat sejtettek. Pedig a srácok a légynek sem akartak ártani, sőt, imádták a gyerekeket egytől egyig, különösen Joe, aki már James és Aleks kutyáit is a lányainak tekintette. Joe maga volt a gyermek közöttünk, ami azt illeti. Mindig mosolygott, barna fürtjei pedig már a vállait verdesték. Lusta volt bejelentkezni a fodrászhoz, így a lobonca csak nőtt és nőtt, de mentségére szóljon, jól állt neki a hosszabb fazon, és rendben is szokta tartani, így még igénytelennek sem nézett ki vele.

     Az én eszem azonban Tomon járt. Keveset beszéltünk, neki mindig dolga volt. De legalább hívott, még akkor is, amikor a felhők gyülekeztek a feje felett. De aggódtam. A hangja minden egyes alkalommal egyre bágyadtabb és megtörtebbé vált, én pedig egy idő után mondtam, hogy inkább csak írjon, nem akarom én is tovább fárasztani, és ha nagyon fáradt, akkor pihenjen inkább, és ne rám pazarolja azt a kevés idejét, amennyije van. De úgy tűnik, rosszul válogattam meg a szavaimat, amikor ezt mondtam neki, mert megharagudott rám, vagy ha nem is a harag, de a sértődöttségszólalt meg belőle. Idegesen mondta, hogy nem fáradt, és hogy ne emiatt aggódjak, és ne foglalkozzak vele, rendben lesz. Egy kisebb veszekedés alakult ki köztünk, végül ő tette le, nem harcolt tovább. Merem azt hinni, hogy azért, mert nekem lett végül igazam. De azóta nem beszéltünk. Szinte már biztos voltam benne, hogy el se jön, noha megígérte. De inkább otthon pihenjen, minthogy itt bohóckodjon, ami azt illeti. Én voltam a rossz, hogy alapból elhívtam, mikor tudtam, hogy így is annyi dolga van. Nem kellene neki még egy örök búskomor fiatal nő, és egy csapatnyi megnőtt gyerek társasága.

   – Kiállhatatlan vagy, Wilson – dorgáltam meg magamat csendesen, majd lehajtottam a fejem, hátradobtam a hajam, és lófarokba kötöttem azt. A telefonom kijelzője segítségével megnéztem, hogy hogyan festek, majd gyengén magamra mosolyogtam. –  Élvezni fogd te Tom nélkül is – győzködtem magam, majd felpattantam, és a srácokhoz visszasétálva lekaptam Jamesről a sapkáját, és felborzoltam a haját.
   – Na, mire várunk? – kérdeztem felvéve a rám igencsak méretes fejrevalót.

   – Arra hogy Aleks abba hagyja a fuldoklást – bökött James a legjobb barátjára, aki éppen össze görnyedve állt és fájdalmasan szuszogott.

   – Ki vágta tökön? – kérdeztem egy sóhajjal és elkezdtem simogatni Aleksandr hátát, hátha segít. Nem voltam férfi, így fogalmam sem volt, hogy milyen fájdalmakat kellet átélnie, de a hangok alapján, amiket kiadott biztos voltam benne, hogy nem lehet kellemes az élmény.

   – A gyomromba lökte őket – egyenesedett fel, majd össze húzott szemekkel mutatott Trevorra, aki egy szende mosollyal úgy tett, mintha nem is ő lett volna a ludas.

   – Miket? Tudod mit, ezt nem kellet volna megkérdeznem – emeltem fel gyorsan megadóan a kezeimet, majd elindultam a bejárathoz, hogy megvegyem a jegyeket, a csürhe pedig jött utánam. Abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy óvó néni. Esküszöm azon voltam, hogy megkérjem őket arra, hogy fogják meg egymás kezeit, hogy ne vesszenek el, de inkább nem erőlködtem.

A formámat hozva sikerült leszakadnom tőlük úgy öt perc után. Ők gyors léptekkel haladtak, egyik lábuk ott volt, másik itt, szinte szaladtak. Én pedig lassan lépdeltem, hátam mögött csuklómat megfogva nézelődtem türelmesen. Egy ideig még próbáltam tartani velük a lépést, de egy idő után inkább felhagytam vele, és a saját komótos tempómban folytattam az állatkert nézést. Persze egyből a kedvenceim felé vetettem az irányt, megérkezve az Afrika részhez egyből meglátogattam a hiénákat, akik lustán hevertek az árnyékban, és vagy aludtak, vagy pedig ásítoztak. A szavanna tisztítói, akiket mindenki gyűlöl, én meg itt gyönyörködöm bennük. Otthon is lehetnék, de azt nem élvezném ennyire. Egy icipicit megérte kijönni.

Talán öt percre támaszkodtam a korláton, amikor valaki hátulról nekem jött, emiatt pedig majdnem egy fejest dobtam a kifutóba. Idegesen fordultam meg, mire egy ismerős arcot pillantottam meg. Alig ismertem meg így hirtelenjében, aztán azonban kedvem támadt volna összetörni a csini kis napszemcsijét.
   – Sokat késtem? – kérdezte, miközben lejjebb tolta a szemüvegét, és kék szemeivel az enyéimbe tekintett. Aztán gyorsan vissza is rakta a helyére, majd mint egy üldözött vad nézett hol jobbra, hol balra. Nem telet sok időbe hogy rájöjjek, miért viselkedik így. Nem egy kamerás ember kezdett el megjelenni a sarkon, kopó módjára kerestek és fényképező gépeiket görcsösen tartották, és  mindegyikük ujja a felvétel készítés vörös gombján pihent. Szóval a paparazzi még egy állatkertbe is követi Tomot.
   – Gyere – motyogtam, majd gyors léptekkel megindultam, és a közelben lévő Tropicariumba húztam a színészt. Ott, pedig gyorsan egy sarokba toltam.
  – Vedd fel ezt – vettem elő a táskámból gyorsan egy baseball sapkát, és egy pulóvert. – Ne aggódj, unisex – hadartam, amikor Tom érdeklődve szemlélni kezdte az utóbbit.
  – Biztos, hogy ez segíteni fog? – pislogott, majd egy kis hezitálás után felvette a darabokat. – És most? – nézett a szemeimbe tanácstalanul.
  – Púposítsd fel a hátad egy kicsit, és próbálj meg bicegni, miközben kimész. Én hamarosan megyek utánad. Csak menj ki – motyogtam gyorsan, és csendesen néztem, ahogyan Tom kilép. Én gyorsan felfogtam a hajam, és a fejemre húztam a pulcsim kapucniját. Tudtam, hogy engem nagyobb valószínűséggel vesznek észre, már ha észrevesznek. Mint egy gyík, gyorsan csúsztam ki az ajtón, amit szinte csak egy apró résnyire nyitottam, majd elindultam egy irányba. Nem láttam fotósokat, egyelőre. Őszintén, fogalmam sem volt róla hogy én miért is öltöztem át, elvégre nem is engem kerestek. Hát, ha már beolvadást játszunk, akkor csináljuk párban, nem igaz?

Pár kanyar után újra megpillantottam Tomot, paparazzik nyomát továbbra sem láttam. Gondolom az állatkert gondozói észrevették őket, és távozniuk kellet. Vagyis, remélem, hogy ez történt. Érdekelődve csörtetem mellé, majd mosolyogva konstatáltam, hogy Tom milyen érdeklődéssel nézi a zsiráfokat. Akár a gyerek kölykök nézik a fagyiskocsit, olyan mosollyal nézett maga elé.
  – Mik voltak ezek az utasítások, hmm? – szólalt meg hirtelen, felém fordulva, én pedig egy kissé megrezzentem.
  – Még régen olvastam egy ilyen kém könyvet. Abban volt az, hogy az emberek, ha nyomoznak valaki után, akkor nem az arcot nézik, hanem a színeket, amiket viselt. Gondoltam, ha felveszed a neon–pink pulcsit és kicsit máshogy jársz, talán elhagyod őket – vontam vállat, de be kell, hogy valljam, magamban nem kis büszkeséget éreztem, hogy tényleg bevált. Én végül is nem hittem, hogy működni fog. Szerencsére tévedtem.
  – Te, és a kémkönyvek? Ma is tanultam valamit – vette le a napszemüvegét, majd a tokjába rakva bedobta a zsebébe. – Na, gyere ide. Remélem nem haragszol, hogy késtem – vont a mellkasához, én pedig morogva oda is bújtam hozzá.
  – Azt hittem, hogy el sem jössz. Sajnálom, amit mondtam a telefonba, nem akartam durván hangzani – húzódtam el miközben lesütöttem a szemeimet. Tom azonban lágyan megemelte a fejem, és a szemeimbe nézve megsimogatta az arcom a hüvelykujjával.
  – Tudod, hogy nem tudok rád haragudni.
  – De tudsz. Amikor a forgatáson példá...
  – Jó, azt az egy alkalmat leszámítva. Az is azért volt, mert felelőtlen voltál. Jesszusom, bajod is eshetett volna! – Tom visszagondolva a forgatáson történő balesetre egyből gesztikulálni kezdett kezeivel, én pedig mosolyogva megráztam a fejemet.
  – Nézd, le kellet szedni azt a kábelt, vagy másnak esik baja – magyarázkodtam, de feleslegesen, Tom ugyanis még mindig azon dolgokat sorolta, amelyek megtörténhettek volna velem. – Jól van, jól van értem. De nem történt semmi komolyabb, csak a karom sérült meg egy kicsit – zártam le gyorsan, még mielőtt túlságosan is belemerült volna a múltba.
  – Oké, oké. Nos, my lady, mehetünk és megnézhetjük az okapit? Tudom, hogy imádod őket – hajolt meg egy mosollyal az arcán, és a kezét nyújtotta, én pedig persze el is fogadtam. Nevetgélve indultunk meg tehát a fél zsiráf, fél zebra szerzetekhez.

Több mint három órán át barangoltunk az állatkertben. Nem igazán volt célunk, csak mentünk, amerre a lábunk vitt, össze–vissza. Egy ponton sikeresen el is tévedtünk, de szerencsénk volt; James és a többiek nem sokkal később megjelentek, így megmentettek minket.
  – Áh, James, jó újra látni – rázott Tom kezet a bátyámmal, majd a többiekkel is megismerkedett. – Fáradtnak tűntök. Gondolom titeket is így lefáraszt egy felvétel – kuncogta Tom, mire Aleks csak legyintett.
  – Igazából csak rájuk uszítottam egy csapatnyi emut. És aztán nem engedtem ki őket az állatsimogatóból.
  – Ez átlagos kaland náluk? – fordult felém Tom, mire én bólintottam. Ez még az átlagosnál is átlagosabb volt hozzájuk képest.
  – Amúgy lassan zár az állatkert, mennünk kellene – nézett Trevor az órájára, majd kikapcsolta  a kamerát. Nincs több kamera mára. – Valaki tudja, merre kell menni? Nem akarok itt éjszakázni.
  – Én tudom az utat – szólalt fel James. – Itt jobbra, majd egyenesen – indult meg, mi pedig készségesen követtük. Nem mintha lett volna más választásunk.
  – Mikor is mész haza, Angliába? – érdeklődött Tom hirtelen, én pedig az ajkaimba harapva gondolkozni kezdtem.
  – Azt hiszem, két hét múlva, de lehet kevesebb. Nem emlékszem. Miért érdekel?
  – Csak szeretnélek elhívni egy vacsorára majd, ha én is otthon leszek. Persze, ha benne vagy – hadarta, én pedig egy röpke pillanatig megtorpantam. Jól hallottam? Tom elhívott egy vacsira? Abban a szent pillanatban én voltam a világ egyik legboldogabb nője. Csak nagy nehezen tudtam visszafogni, hogy ne kezdjek el lányosan ugrálni és sikoltozni. De inkább gyorsan csak Tomhoz bújtam, és megöleltem a karját–
  – Persze, hogy benne vagyok. Tudod, hogy nem tudok neked nemet mondani – kuncogtam halkan. A színész pedig lehajolt, és egy lágy csókot nyomott homlokomra, én pedig még percekkel később is éreztem ajka forró nyomát.
Csak a sors ne változtassa az álmomat rémálommá, mint mindig teszi. Csak...most az egyszer ne.

2016. december 7., szerda

11. Fejezet


Nos, egy hónapos késéssel, de meghoztam a legújabb fejezetet. Röstellem, hogy nem került ki előbb, de a depresszió rám törte az ajtót November közepe táján, és azóta nem igen voltam képes bármi produktívat csinálni. Most Hétfőn battyogtam el orvoshoz végre, és egy minimális javulást érzékelek, íy hát újra letudtam ülni és írni. Valamint lett egy drága vérebem is, aki a Sherlock névre hallgat, szóval egy kölyökkutyának is gazdija lettem. Mindezek ellenére remélem nem haragszotok annyira, és remélem, hogy élvezetes lesz a fejezet. Valamint hamarosan visszajönnek a szerkesztet képek is, de a drága programot még megzabolázom hozzá.
Jó olvasást kívánok!
Ravenna
 -------------------------------------------------------

  Ijedten pislogtam a telefonom kijelzőjére, miután ébredés után meg akartam nézni az időt. Este tizenegy volt, én pedig morogva konstatáltam, hogy valószínűleg átaludtam az egész időt, ameddig a fiúk itt voltak, és dolgoztak.

   Lassan két hete már, hogy véget ért a forgatás, és hiányzott is, de az érzésnek egyszerűen nem volt ideje teljesen kibontakozni, a bátyám és a barátai ugyanis mindig elterelték a figyelmem. Most jártam először az úgy nevezett Hentesházban, ahol őkdolgoztak. Ki hitte volna, hogy a YouTube-ra való videó készítésből előbb vagy utóbb komoly karrierek kerekednek? Hogy ebből valaki meg fog tudni élni, sőt, ez lesz az, amivel egy bizonyos társadalmi rétegben híres lesz? Én nem, ahogyan anno anyánk se hitte. De jó szülő volt, hagyta, hogy James csinálja, amit akar, tudva, hogyha elbukik, akkor úgyis talál valami mást, ami segítségével a saját lábára állhat. És itt van, diploma nélkül, mégis többet keres, mint egy ilyen lappal rendelkező személy. Ez egyszerre volt elszomorító, ugyan akkor tiszteletre méltó. Hosszú utat tett meg, és hozzá kell tenni, nem egyedül. Aleks, a legjobb barátja, akivel vezetik a csatornát már hat éve bajtársa volt, a szó szoros értelmében, ugyanis ha az egyik valami orbitális baromságot csinált, akkor biztos, hogy a másik is benne volt a dologban. Irigyelni való barátság az övék, amit én is néha féltékenységgel nézek. De legalább tudom, hogy vigyáznak egymásra. Igaz, hogy ezt nem is igazán lehet észrevenni, de legalább van egy bizonyos biztonsági mondatuk, amit hogyha elsütnek, tudják, hogy le kell állni, mert komoly a baj.

   Kómásan tornáztam fel magam ülésbe, és megnéztem az üzeneteimet. Négy órán keresztül zaklattam szegény Kelly mobil telefonját, de felvette, és elmondta, hogy miért is nem volt elérhető. Meghalt az apja, váratlanul. Szüksége volt egy kis egyedüllétre, hogy átgondolja a dolgokat, hogy rendezze a család dolgait, és hogy megkapja azt, amit örökölt. Mikor beszélt, hallottam hangjában a megtörtség fájdalmas vonszolását, és a gyász melankóliáját. Próbált persze nem úgy hangzani, mint egy összetört nő, de tudtam, hogy az. Ki nem esik össze, ha meghal az, aki eddig nevelte, vért és könnyeket rá áldozva? És mi marad a halottból? Semmi, nagy valószínűleg. Valaki hamvakká válik, és mások egy puha koporsóba helyeztetik az élettelen testet, hogy még a föld alatt is kényelmesen rohadjon. De mit számít a kényelem a halottnak? Mindez nem több, mint az utolsó kétségbe esett cselekvés arra, hogy elhitessük magunkkal, hogy jó voltunk vele, és megbecsültük, még akkor is, ha ez nem volt így. Azzal, hogy bélelt, és szépen fényezett koporsót kap, mutatjuk neki, hogy "nézd, mennyire szerettünk", de minek? Halott ember már semmit sem becsül, és nincs is a földi jóknak számára értelme. Ez azért van, hogy a mi szívűnkön heverő követ elgörgessük.

   Féltettem Kellyt. Szerette az apját, teljes szívéből, és most otthon volt, egyedül. Mondhattam volna neki, hogy menjen el, igyon egy jót és otthon pihenjen rá egy nagyot, de ez ellent mondanék magamnak. Az egyetlen dolog tehát amit tehettem az az volt, hogy beszéltem vele, órákon át, ameddig ő neki ereje volt rá. Aztán végül azzal tette le, hogy egy jó ideig még eltűnik, és hogy ne aggódjak, rendben lesz. Bárcsak bízni tudnék a szavaiban, de nem tudok. Csinált már hülyeséget, rengeteget. Nem akartam, hogy újra és újra visszajöjjenek a bajok.

   Osonó léptekkel surrantam ki a vendégszobából, majd érdeklődve pislantottam be a többi helyiségbe. Azok a szobák, amelyek a második szinten voltak, mind tele voltak gépekkel, amelyeken dolgoztak a felvételek után. Ha jól számoltam, öt darab számítógép volt felállítva, én pedig bele sem mertem gondolni, hogy mennyibe kerülhetnek mind.

   Az utolsó szobába bedugva a fejem leltem csak életre, még pedig egy Trevor nevű férfi formájában. A tizenkilenc éves fiú a legfiatalabb volt a csoportban, de ennek ellenére a százkilencven centiméteres magasságával ő volt a második legnagyobb közülük, rögtön Brett után, aki ha jól tudom, százkilencvenhárom centi volt, ráadásul napi szinten kondizott, így szélében sem volt egy nyegle férfi. Trevor látszólag teljesen belemerült a munkába, fejhallgatóval, a fejével meredt a képernyőre nagy barna szemekkel, sötét rövid haja pedig kócosan állt össze-vissza. Észre sem vette, hogy beléptem. Egy gonosz mosoly húzódott az ajkaimra, majd gyorsan megráztam magam, és ahelyett, hogy ráijesztettem volna óvatosan megböktem a vállát érdeklődve, és én is elkezdtem a képernyőt figyelni. De lassúságom ellenére is sikerült megijesztenem egy kicsit.

 - Uramisten! - kiáltott, és egy kicsit megugrott, ellökve magát a géptől. Ha nem lettem volna a szék mögött, akkor biztosan felborult volna. - Ez családi vonás? Hogy halálra rémisztitek az összes itt lévő embert? - kérdezte, aztán lesütötte szemeit, és malmozni kezdett az ujjaival. Talán elszégyellte volna magát? Vehettem volna bántásnak a kérdését, de nem tettem. Érdekes szituációban találtuk magunkat, ugyanis két introvert egyén állt egymással szemben. Szinte fájdalmas volt, ahogyan mindketten kerestük a szavakat, hogy hogyan is kezdjünk el beszélgetni, végül nekem sikerült valamire jutnom azzal, hogy válaszoltam a kérdésre.

 - Hmmm, nem szokásom ijesztgetni - húztam lustán egy széket Trevor mellé, hogy leülhessek -, de ha sikerült, akkor sajnálom - foglaltam helyet. Trevor egy pillanatig még az ujjait figyelte, aztán haloványan elmosolyodott, és nagy nehezen, de rám emelte a tekintetét. Nem volt sok időm ismerkedni vele, hiába voltam itt két hete. Mindig mentem jobbra-balra, szereztem be dolgokat a srácoknak, vagy ha itthon voltam, akkor bent a szobámban tévéztem, hogy egy kis nyugtom legyen.

   - Meg van bocsátva. Tudod, nem hasonlítasz a bátyádra. - mondta, miközben lehúzta a fejéről a fejhallgatót. - Ezt vedd bóknak - tette hozzá gyorsan.

   - Ezt hogy érted? Kinézetre, vagy így pár percnyi látás után már tudod, hogy nem egy fából faragtak minket?

   - Nem kiabálsz velem, és nyugisan válaszolsz. Meg nem ütöttél még meg. Bocsánatot is kértél.
   - Áhh, értem - nevettem fel hangosan. - Igen, ebben valóban nem hasonlítunk. De mesélj, James tényleg olyan rossz főnök? - kérdeztem érdeklővé. Kérdésem mögött nem állt hátsó szándék, ha Trevor rossz véleménnyel is volt a bátyámmal kapcsolatban, az nem az én gondom, hanem az övék, csak érdekelt, hogy hányadán is állnak.  
  
   - Nem igazán - motyogta, majd egy kis szünet után folytatta -, néha elszalad vele a ló, de amúgy nála jobb főnököt nehezen lehet találni. De persze ez azért van, mert a haverom is. De azért néha zavaróan sokat figyel rám, és rengeteg sunyi képet csinál, amit aztán felrak Twitterre.

   - Azért, mert te lettél a "nevelt fia". Imád téged, szerinte tehetséges vagy. De el ne mond neki, hogy elmondtam, mert lehet, hogy a húga vagyok, de vasvillával kerget ki a házból, ha megtudja, hogy kikotyogtam - mondtam el James egyik titkát. Most leszögezem, hogy nem azért tettem mindezt, hogy a bátyámnak ezzel rosszat okozzak. Pusztán Trevornak akartam egy kis önbizalmat adni. A vak ember is látja rajta, hogy nem biztos magában, és azt is, hogy fél attól, hogy nem üti meg a mércét, amit felállítottak neki. Ugyan az a baja, mint nekem általában, de kettőnk közül most én voltam a magabiztosabb, így belső küldetésemnek éreztem, hogy egy kicsit segítsek rajta.

   - Tényleg így gondolja? Ez jól esik - csillant meg a szeme, majd a képernyőre mutatott. - Megmutassam, hogyan szerkesztem meg a videókat? De ha nem akarod, akkor nem...

  - Nagyon is érdekel. Mindig hallom, hogy nagyon sok időbe telik megcsinálni őket, azt hiszem itt az ideje megtudnom, hogy miért, és hogy hogyan is csináljátok az egészet - dugtam oda a fejem és szakítottam félbe a mondatát, Trevor pedig pillanatok alatt váltott át egy gyakorló tanár karakterbe, aki szégyenlősen, gyakran az óra alatt mormogva, de érthetően és élvezhetően magyarázott, én pedig ittam a szavait. Mint egy vidéki macska a ebédjét, úgy követtem szemeimmel a képernyőn ide-oda cikázó egeret, és próbáltam megjegyezni, inkább kevesebb mint több sikerrel a különböző folyamatokat. Jamesnek igaza volt, Trevor tehetséges volt. Ha nem történt semmi érdekes a képkockákon, akkor ő maga tette azokat komikussá különböző effektekkel, így az ő humora is belekerült a videóba. Bár sokat nem tudtam megjegyezni abból, amit mutatott, legalább azt megtanultam, hogy hogyan kell megvágni egy kisfilmet. Éjfél után nem sokkal hagytuk abba a munkát, a videó már majdnem kész volt, az utolsó simítások vártak csak rá, de ilyen időben már jobb volt nem erőltetni. Miután Trevor is hazaindult, egyedül maradtam.

   A legelső dolgom az volt, hogy csináltam magamnak egy forró csokit. A hűtőt kinyitva kerestem is tejet, de a sok energia ital, és egyéb szemét kaják között nehezen tudtam csak megtalálni a kartondobozba tartott folyadékot, amely egy doboznyi tojás mögött lapult. Miután kiöntöttem a tejet egy baljós gondolatom támadt, miszerint lehet, hogy okkal volt olyan jól elrejtve a tej, így elmormogtam egy gyors imát, hogy ne legyen mérgezett, vagy rossz, és betettem a mikroba melegíteni. Nem volt választásom, vagy ezt iszom, vagy pedig az energia italt. Már pedig én kakaót akartam inni, így vállaltam a kockázatot. Micsoda izgalmak! Ravenna Wilson élete egyik sorsfordító pillanatához érkezett.

   A tej végülis rendben volt, mind látszólag, mind ízre, így beleszórva kakaó port heveredtem le az igénytelen, tehén mintás kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. De hiába próbáltam, nem tudtam nem a heverőt figyelni. Leírhatatlanul mocskos volt. Egy részén egy hatalmas sárga folt terült, a másikon pedig vérvörös, a harmadikon pedig egy adagnyi fehér por ékelte be magát a szövetbe, kiszürkítve egy fekete foltot. Ezen kívül szabályos vágások, és lyukak borították az egészet. Sokat látott már ez a dívány, de tudtam, hogy még ugyan ennyit fog, és többet is. Gondolom, nem kell mondanom, hogy a kezeimet inkább az ölemben tartottam, nem pedig a bútoron.

   Ahogy pedig ott ültem, és néztem ki a fejemből hirtelen hiányérzet töltött el. A magány konokul nevetett a fülembe, hogy megmutassa, bizony nincs itt senki, csakis én. Egyedül a folyamatosan ablaknak koppanó cserebogár nyújtott bármi nemű társaságot, de nem is igen vettem figyelembe a bogarat egy idő után. Tom hiányzott. A magasságával, a kék szemeivel és a szavaival. Hiába próbáltam óvni magam, nem tudtam. A szerelembe esés mérges nyila már eltalált, és már csak idő kérdése volt, hogy mikor terjed el a mérge egész testemben. Most még nem éreztem fájdalmasnak azt, hogy nem találkozhattam a férfival, de ahogyan teltek a napok egyre jobban összeszorult a szívem, amikor csak rá gondoltam. Pillangók még ugyan nem költöztek be a gyomromba, de a szívem nem engedte, hogy egyek, hiszen kell a szárnyasoknak a hely, hamarosan megjelennek. Álmodoztam is Tomról. Reggel, délben, este, szüntelenül, és már nem akartam ellenállni sem nekik. Csak bezuhantam az ágyam, megöleltem a párnám, és lehunyva a szemeimet elképzeltem, hogy ha nem is velem, de itt a környéken van, valahol. Már előre féltem, hogy hogyan fog végződni ez is. Jó esetben ez csak egy crush, amely a tudomány állása szerint csak három, négy hónapig tart. Ennyi ideig még talán tudok élni vele. De ha tovább tart, az már szerelem. Ebben a percben tettem fel magamnak a kérdést: - Vajon csak testi vonzalom az, amely hozzá köt ennyire, vagy pedig tényleg a szívem kongatja a harangot?

   Nem bírtam megülni a fenekemen, így hát kikapcsoltam a tévét, és gyorsan kimentem a kertbe. Kellemesen csípős volt az idő, de csak egy bizonyos ideig. Kint leültem, és ott gondolkoztam tovább, magamat össze húzva, és ujjaimat összekulcsolva. Szívem szerint Kellyt már rég felhívtam volna, ő mindig segített ilyen ügyekben. De most volt jobb dolga is, és nem akartam ezzel zaklatni. A srácok egyikét is megkérdeztem volna az egészről, de ők ugye otthon mind az igazak álmát aludták. Végül eldöntöttem, hogy írok Guillermo-nak egy e-mailt. Biztosan pont nem erre van szüksége és nem ezzel akarja az idejét tölteni, de bíztam a tanácsaiban, és az élet tapasztalataiban.

   A szobámba vissza vonulva egyből meg is írtam egy e-mailt, amit sikerült túl nyújtanom. Amikor elkezdtem írni azt az üzenetet, minden felszabadult belőlem, minden kérdés, mely válaszra várt, az aggodalmak, egyszerűen minden. Az egész úgy nézett ki, mint egy kétségbe esett tizennégy éves lány szerelmes levele, amivel érzelmi zsarolást használva próbálja meg megszerezni a neki tetsző fiút. De én nem ezt a hatást akartam elérni. Újra, és újra neki kezdtem, amíg úgy nem éreztem, hogy ez az üzenet így van jól. Majd elküldtem, és kifújtam a levegőt, kissé akadozva. Reméltem, hogy Toro vissza fog írni. Nem is rá vallana, ha nem tenné.

   Végül elfeküdtem az ágyon, és a mobillal játszottam. Újra olvastam az összes üzenetet, amit küldtünk egymásnak. Ennyi örömöm volt, és ennyi örömöm lesz egy ideig. Se több, se kevesebb. Mosolyogva olvastam vissza, hogy szinte mindenről beszéltünk már, ami érdekelhet minket. Minden témának neki álltunk sebészeti késeinkkel, és hol finoman vagdostuk, hol pedig vadul tépkedtük azok belsőségeit, ameddig konklúzióra nem jutottunk. A készüléket egy pillanatra a mellkasomra hasaltatva kezdtem el gondolkozni. Az utolsó pár üzenetben említette, hogy lesz egy kis szabad ideje, én pedig azon töprengtem, hogy vajon hogyan hozhatnánk össze egy találkozót. Direktbe nem mertem megkérdezni, így muszáj volt valami alibit találni. Majd találtam is. Kiosontam a szobámból, be egy másikba, ahol egy táblán fent voltak a különböző projektek dátumai. Gyorsan megegyeztem, hogy mi mikor van, és aztán Tomra írtam. Reméltem, hogy van kedve, és ideje ahhoz, hogy találkozzon velünk.
A blogról való bármilyen jellegű lopás következményeket von maga után! || Mischief and Blood, Born Into Revolution